Biztosan eljön

Féltesz engem, pedig én sebezhetetlen vagyok. 

Sebezhetetlenné tettél azzal, 

hogy felébresztetted alvó lelkemet. 

De azért a féltésed fáj nekem, 

mert azt jelenti, hogy nem hiszel, 

azt hiszed, csak játszom a szavakkal, 

pedig én tényleg erős lettem. 

Erős? 

Azt hiszem nem ez a jó kifejezés, 

az élethez nem erő kell. 

Talán egyszer magad mögött hagyod a féltést, 

ha megtanulod érezni, amit én. 

Ezek az érzések óriási nyugalmat adnak. 

Nem vagyok tőlük vidám, 

és nem vagyok szomorú. 

Csak türelmesen várok valamire. 

Már nem fáj, ha elromlik, 

ha elrontok egy pillanatot, 

hiszen tudom, 

hogy a pillanat végtelen, 

hogy ami fáj, az olyan, 

mint a robogó vonatból a táj. 

Egyszer minden rosszat magam mögött hagyok. 

Egyszer megérkezem. 

Oda, ahol talán táncolni is megtanulok,

ha Te is azt akarod.

Addigra elfelejtem a bennem lakó, 

engem földhöz szegező görcsöt,

és talán a ritmust is megérzem. 

De szép is lesz az a tánc!

Hogy itt, vagy máshol,

de, hogy eljön, azt biztosan tudom.

Furcsa, minden ember be van zárva, térben, és időben, a lelke meg szárnyalni képes. Szárnyak és tündérfátyol nélkül. Én is be vagyok zárva, ülök a saját kristálypalotámban, térdemre hajtott fejjel, felhúzott lábakkal, ott legbelül, és fizikailag érzem a hiányod. Mert egyedül vagyok.

Gondolkodtál már azon, mért vagyok veled ilyen? Semmivel sem lettem ezáltal boldogabb nálad, sőt... De ez a helyes részemről.
Mindenütt velem vagy. Ha tudnád, amit nem...

Vannak  dolgok, mit csak egyszer élhetünk meg e Földön, s ha nem is hiszünk ebben, attól az még így van, és többé sosem adatik ez meg nekünk, mert a világra ez az ablak csak egyszer nyílik ki...Mire ezt megértjük, addigra sajnos késő...Kimondhatjuk: " Finíta la kommédia..." De érezzük, hogy a lelkünkben sosem lesz vége ennek a történetnek, mert ez elkísér az utunkon, elkísér, amíg az utunk tart e Földön...Becsukott ablakokkal, tán sötétségben, boldogtalanságban, feszültségben, aztán pedig valami hatalmas lelki békességben, valami nagy megbocsátásban, és békességben, amit megint csak nem érthetünk meg sosem...És mire eddig eljutunk, már nem tudjuk megköszönni ezt az egészet annak, akit ez illet...Köszönöm ezt Neked...

"Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. 

Nem azt, hogy elfelejtelek, örökre.
Nem közönyt jelent.
Hanem, hogy hagylak szabadon repülni, szállj a magad útján.
Abban a biztos reményben, hogy visszatalálunk egymáshoz. Akármekkora a világ - százmilliárd fényév -, a Végtelen kisebb, mint egy búzaszem, s én nem tudok nem benned élni.
És te sem tudsz kilépni belőlem, soha.
De amíg nem a valóságos világban élünk...amíg a mulandóságban vándorolunk: hiányzol.
És fáj. " MP

Lélekpár

"Mindenkinek megvan valahol a párja, kivel találkoznia kell ahhoz, hogy megszépüljön az álma, hogy ünneplőbe öltözhessen a lelke,hogy teljes legyen az élete, kinél viszonzásra talál érzelme."

És ez valóban így van azt hiszem.És az ember annyiszor hiszi,vagy nem is tudom,inkább csak reméli,hogy azt az embert találta meg,akit a sors neki szánt párjául,aki elkíséri a sírig.Mert igen,valahol mind erre vágyunk.És próbálkozunk,még akkor is,ha valahol a lelkünk mélyén érezzük,nem Ő az,akkor is,ha sokadjára esünk egy hatalmasat,nem adjuk fel.Felkelünk és keresgélünk tovább,hogy érezzük azt az érzést,ami feltüzel,ami porig éget.És közben remélünk,és hiszünk.

Reméljük azt, hogy Mellete most ünneplőbe öltözik a lélek ,örül minden percnek,minden ölelésnek és csóknak.És örül annak,hogy ez az érzés viszonzást talált. Mert ez lényeges..kell,hogy a szem is szeresse amit lát,a test se tudjon ellenállni,a lélek pedig, úgy érzi: párra lelt

A csend lepedőjébe burkolózva

Egyszer  sikerült kiváltani belőlem ezeket az érzéseket..

A csend lepedőjébe burkolózva próbálok emlékezni...

Egyszer volt valaki, akiről hosszú ideig azt hittem, megtanított látni a sötétben, járni a felhők tetején, félelem nélkül megállni a szakadék szélén. Ma, amikor tekintetünk a megszokástól unottan, fénytelenül találkozik, gyakran eltűnődöm a miérteken.

   Miért félek bekopogni egy ismeretlen ajtón? Miért nem merem a küszöböt átlépni? Mert félek, hogy odabent sötétség fogad? Mert akkor csapták be az ajtót, amikor a legnagyobb tűzzel égtem?

   A fény bennünk van, a sötétben mi gyújtunk világot. Az az apró lángocska mindvégig ott volt, valahol mélyen, csak nem vettem észre.

   Aztán jöttél Te, ki májusi rügyekbe varázsoltad a fagyos decembert, és én, az addig szomorkás, mosolyogva baktattam a csikorgó hóban. Nélküled, de mégis Veled. Mindenütt ott voltál, és szép lettem, mert Te lettél a lámpásom, én pedig a Tiéd. Újra fényben úszott minden, még a szürke január is.

   De furcsa varázsló vagy Te! A május egy suhintásoddal megfagyott, de a tűz lobogott tovább. Éget most is, de már semmit nem értek belőled. Csupa ellentmondás egész lényed. A megfejthetetlen, szelíd titkok gyűrűje.

   Az én titkom Te vagy, s ha tudnám, hogy Te vagy a szerelem virága is, amely a szakadék szélén ékesen, csábítóan nekem pompázik, félelemtől remegve, de melléd állnék, hogy tudd, nem vagy egyedül. Őriznélek, óvnálak, akkor is, ha egy óvatlan lépéstől a mélybe zuhannék, a sötétség leple hullna rám, és soha többé nem látnám a felhőket... 2009.09.09

Egy dal, ami nekem sokat jelent

Mindig van a lejátszódon egy dal, amit mindig átugrasz, de mégis képtelen vagy törölni. Hogy miért? Mert ez az a dal, amit ő mutatott. Vagy éppen ez az a dal, amit akkor hallgattál, mikor annyira nagyon hiányzott. De az is lehet, hogy ez az a dal, ami pontosan leírja azokat az érzéseket, amiket akkor éreztél, mikor elment. Ezek a dalok sokszor emlékek egy emberről, egy szerelemről..Nekem ez az a dal..érdekes módon nem szorul össze a gyomrom tőle, hanem kellemes bizsergés jár át, mint mikor először hallottam :)