Féltesz engem, pedig én sebezhetetlen vagyok.
Sebezhetetlenné tettél azzal,
hogy felébresztetted alvó lelkemet.
De azért a féltésed fáj nekem,
mert azt jelenti, hogy nem hiszel,
azt hiszed, csak játszom a szavakkal,
pedig én tényleg erős lettem.
Erős?
Azt hiszem nem ez a jó kifejezés,
az élethez nem erő kell.
Talán egyszer magad mögött hagyod a féltést,
ha megtanulod érezni, amit én.
Ezek az érzések óriási nyugalmat adnak.
Nem vagyok tőlük vidám,
és nem vagyok szomorú.
Csak türelmesen várok valamire.
Már nem fáj, ha elromlik,
ha elrontok egy pillanatot,
hiszen tudom,
hogy a pillanat végtelen,
hogy ami fáj, az olyan,
mint a robogó vonatból a táj.
Egyszer minden rosszat magam mögött hagyok.
Egyszer megérkezem.
Oda, ahol talán táncolni is megtanulok,
ha Te is azt akarod.
Addigra elfelejtem a bennem lakó,
engem földhöz szegező görcsöt,
és talán a ritmust is megérzem.
De szép is lesz az a tánc!
Hogy itt, vagy máshol,
de, hogy eljön, azt biztosan tudom.
