.jpg)
A csend lepedőjébe burkolózva próbálok emlékezni...
Egyszer volt valaki, akiről hosszú ideig azt hittem, megtanított látni a sötétben, járni a felhők tetején, félelem nélkül megállni a szakadék szélén. Ma, amikor tekintetünk a megszokástól unottan, fénytelenül találkozik, gyakran eltűnődöm a miérteken.
Miért félek bekopogni egy ismeretlen ajtón? Miért nem merem
a küszöböt átlépni? Mert félek, hogy odabent sötétség fogad? Mert akkor csapták
be az ajtót, amikor a legnagyobb tűzzel égtem?
A fény bennünk van, a sötétben mi gyújtunk világot. Az az
apró lángocska mindvégig ott volt, valahol mélyen, csak nem vettem észre.
Aztán jöttél Te, ki májusi rügyekbe varázsoltad a
fagyos decembert, és én, az addig szomorkás, mosolyogva baktattam a csikorgó
hóban. Nélküled, de mégis Veled. Mindenütt ott voltál, és szép lettem, mert Te
lettél a lámpásom, én pedig a Tiéd. Újra fényben úszott minden, még a szürke
január is.
De furcsa varázsló vagy Te! A május egy suhintásoddal megfagyott,
de a tűz lobogott tovább. Éget most is, de már semmit nem értek belőled. Csupa
ellentmondás egész lényed. A megfejthetetlen, szelíd titkok gyűrűje.
Az én titkom Te vagy, s ha tudnám, hogy Te vagy a szerelem
virága is, amely a szakadék szélén ékesen, csábítóan nekem pompázik, félelemtől
remegve, de melléd állnék, hogy tudd, nem vagy egyedül. Őriznélek, óvnálak,
akkor is, ha egy óvatlan lépéstől a mélybe zuhannék, a sötétség leple hullna
rám, és soha többé nem látnám a felhőket... 2009.09.09
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése